Egy kép

Már sokszor, sokféleképp próbáltam elmagyarázni, milyen is a dadogás.
Sok olyan embert ismerek, akik valójában szeretnék, de mégsem tudják megérteni.
Töprengéseimben újabban minduntalan feltörekszik egy kép.
Egy ember megy az utcán. Gondtalan, vidám, fütyörészget is talán, de a dolga sietős, léptei szaporák. Igyekszik.
Egyszerre csak megbotlik. Nem vágódik el, de meginog, jó sokáig botladozik.
Hirtelen újra minden a régi, képes az előbbi gyors járásra, megint siet.
Majd újra botladozik, most már hosszabb ideig, esetleg el is esik. Elvágódik. Sokáig nem tud fölkelni.
Amikor újra elindul, léptei már nem olyan határozottak. Fél.
Valami ilyesmi történik a dadogóval is.
A járás azért jó hasonlat, mert – ugyanúgy, mint a beszéd – mindenki számára természetes és automatikus. Végeredményben észre se vesszük, hogy járunk, vagy beszélünk. Hiszen természetes.
A dadogásnak két olyan jellemzője van, amely egyszerre pozitív és negatív. Ezek a következők.
Kevesen vannak. Ez a beszédhiba mindössze a lakosság kb. 1%-át érinti. Ez azért jó, mert tudhatjuk, nem sokan vannak, akik ettől a rettenetes, a kommunikációt rendkívüli mértékben akadályozó beszédhibától szenvednek. Rossz, mert a tehetősebb adományozók – ha elhatározzák magukat – sokkal szívesebben áldoznak olyan célra, amely több embert érint.
A dadogás nem feltűnő, nem látszik azonnal (csak addig, amíg meg nem szólal), és nem is jelentkezik állandóan. Jellemző a jelenségre továbbá bizonyos hullámzás. Megjelenik, majd el-eltűnik.
Talán ez a legnagyobb csapda. Azért, mert magát az érintettet is minduntalan arra a gondolatra csábítja: talán már végleg megszabadultam tőle, lehet, hogy csak rossz álom volt az egész, hiszen tudok én beszélni.
A dadogót a többiek gyakran kigúnyolják, sokszor kinevetik. Sajnos, legtöbbször alá- (le-) becsülik, - értéktelennek tartják. Tulajdonképpen érthető, hiszen furcsák. Ameddig közelebbről nem ismerjük őket, addig nagyonis zavaró a beszédhibájuk.
Az Alapítvány a Dadogókért ÉRTÜK, ezért a nehezen érthető kisebbségért dolgozik.
A szervezet most ünnepli 10 éves születésnapját.
15 év nagy idő. A gyerek középiskolás lett. Egyre önállóbb, saját gondolatai, véleménye, önálló szórakozása, ízlése van.
1994-ben, megalakulásunk idején a civil szervezetek gombamódra szaporodtak. Azóta sokan kihullottak a sorból. Nem hiszem, hogy túlzó az állítás: önmagában az a tény, hogy megmaradtunk, rendkívüli teljesítmény. Hiszen pár évvel ezelőtt mi is válságos helyzetbe kerültünk. Valóban a létünk forgott kockán. Törtük a fejünket. Hogyan lehetne ebből kilábalni? Hogyan lehetne pénzhez jutni? Persze pályáztunk, de ezek a pályázati kiírások mindig egy meghatározott feladat elvégzésére szóltak és soha nem találtunk a költség-tervezetben olyan lehetőséget, mint pl. takarítás, vagy gázszámla, tisztítószerek, személyi kifizetések, bankköltségek stb.
És ekkor történt valami.
Angyal látogatott meg minket, Tamás nevű fiú képében.
Persze a kő ott volt. Ott, a foglalkoztató helyiségben, egy dobozban. De ez önmagában nem lett volna elegendő. Ugyanebben a terápiás térben, a Komplex művészeti terápia alkalmazásakor mindig érvényes princípium a kreativitás, amelynek egyik lényeges eleme: látszólag össze nem tartozó dolgok egységgé, új, értelmes egésszé kovácsolása.
Tomi egyszer csak odanyúlt. Elvette a követ és megfestette a saját dadogását. Ez lett a vicsorgó kavics, a dadogás jelképe.
Az Alapítvány a Dadogókért logoja, a mosolygó kavics ennek éppen ellentéte. A mosoly és a lebegés az Alapítvány a Dadogókért optimizmusát és bizakodását fejezi ki.
Azért dolgozunk, immár tíz éve, hogy ezek a vigyorok mosollyá változhassanak.
Nemzetközi szinten ezt a célt tűzte ki önmaga elé a Dadogás Elfogadásának Világnapja is, amelynek fő üzenete az elfogadás. Az elfogadás, amelynek két oldalról kell bekövetkeznie.
Egyrészt fontos az, hogy a dadogó önmagát olyannak fogadja el, amilyen – méghozzá a dadogással együtt! Ez sokszor akkor is nehézségekbe ütközik, ha nincs különösebb probléma, - legalábbis a felszínen - nincs.
De mi is ez az elfogadás? Ki kit és mit fogad el?
A dadogó fogadja el a dadogást és MI, (a társadalom) pedig a dadogót.
Ennek eredményeként egyre kevesebb dadogásterápiával, illetve dadogóval találkozhatnánk.
Rendezvényeink éppen ebben az irányban hatnak. Célunk összehozni az érintetteket és az ép-beszédűeket, hogy lássák, senki sem különb a másiknál.
Megy az ember az utcán. Hirtelen elesik. A látvány kicsit mulatságos, mégis ijesztő, hiszen nem tudjuk pontosan, hogyan segítsünk.
Hasonló a helyzet a dadogással kapcsolatban is. A legtöbb ember tanácstalan, nem tudja mit kezdjen vele, hogyan reagáljon, hogyan segítsen.
A KÉPES KÖNYV A DADOGÁSRÓL és más dolgokról c. könyv, amely az Alapítvány a Dadogókért 10. születésnapjára, mint ajándék készült, arra hivatott, hogy ezt a tanácstalanságot megszüntesse.